Különös kérdések a szabadságról

szabadsagJól ismert szabály a fizetett éves szabadsághoz való jog. Olyan kérdéseket, eseteket gyűjtöttünk össze, amelyek megítélése mégsem mindig egyértelmű. Lehet-e előre hozni a jövő évi szabadságot? Van-e félnapos szabadság? Jár-e szabadság a betegség idejére?
 
A szabadság kiadása során előforduló nem szokványos esetekkel érdemes tisztában lenni, már csak azért is, mert a szabadsággal és annak kiadásával kapcsolatos szabályok a munkaügyi ellenőrzés tárgyát képezik. Ráadásul 2015. október-november hónapokban a munkaügyi ellenőrzés kiemelt célja a szabadsággal kapcsolatos szabályok ellenőrzése lesz, amely formai és tartalmi szempontok vizsgálatára is ki fog terjedni.
Főként pályakezdő, fiatal munkavállalók esetében bizonyulhat kevésnek az évi 20 munkanap alapszabadság, ezért felvetődhet a kérdés, hogy a munkáltató kiadhatja-e a munkavállaló következő évre vonatkozó szabadságát előre, azaz létezik-e „szabadságelőleg”. Ehhez a Munka Törvénykönyvének azon szabályából kell kiindulnunk, miszerint szabadság minden naptári évben a munkában töltött idő alapján jár. Azt, hogy milyen időtartamok minősülnek munkában töltött időnek, a Munka Törvénykönyve meghatározza, azzal, hogy attól a felek a munkavállaló javára eltérhetnek, azaz más időtartamokat is minősíthetnek szabadságra jogosító, munkában töltött időnek.  További fontos munkajogi előírás, hogy a szabadságot esedékessége évében kell kiadni, amely alól a Munka Törvénykönyve meghatároz néhány kivételt.
Előzőekből következően a „szabadságelőleg” több szempontból is kifogásolható. Ugyanis egyrészt olyan szabadság kerül kiadásra, amelyre a munkavállaló még nem szerzett jogot. Másrészt annak kiadása nem az esedékesség évében valósul meg. A következő évi szabadság adott évben történő kiadása azt a problémát is felveti, hogy miként történik a felek közötti elszámolás, ha a munkavállaló munkaviszonya például a következő év első napján megszűnik, és emiatt arra az évre egyetlen nap szabadságra sem lesz jogosult. A Munka Törvénykönyve már nem tartalmazza azt a rendelkezést, miszerint ha a munkavállaló a munkaviszonya megszűnéséig több szabadságot vett igénybe annál, mint ami a munkáltatónál töltött időre megilletné, a különbözetre kifizetett munkabért köteles visszafizetni.
A túlvett szabadság ezen szabálya azonban tipikusan akkor fordult elő, ha év közben a munkáltató azzal számolva adta ki a szabadságot, hogy a munkaviszony a teljes évben fenn fog állni. Amikor a munkavállaló szabadságon volt, akkor távollétének még volt jogalapja, hiszen a szabadság a naptári évre vonatkozó teljes szabadsággal számolva került kiadásra. A következő évről előrehozott szabadságnak azonban nincs jogalapja, ugyanis az nem a tárgyévben munkában töltött idő alapján illeti meg a munkavállalót. Szabadságelőleg esetén tehát olyan szabadság kerül kiadásra, amelyről a felek biztosan tudják, hogy arra a munkavállaló még nem szerzett jogosultságot.
Álláspontunk szerint tehát jogszerűen nem lehetséges a szabadságot a következő évről előrehozni. Ha a munkavállaló tárgyévi szabadsága elfogyott, és emiatt a munkáltató nem tudja az év végi leállást szabadság kiadásával megvalósítani, akkor arra az időre, amíg az üzem leáll, állásidőt köteles fizetni.
Sokszor nem egyértelmű, hogy milyen időszakokra adható ki jogszerűen a szabadság. A szabadság a munkavégzési és rendelkezésre állási kötelezettség alóli mentesülés azon esete, amely a munkavállaló pihenését, regenerálódását szolgálja. A szabadság ezért nem eshet olyan időszakra, amelyre a munkavállaló valamilyen más jogcím alapján már mentesül a munkavégzési és rendelkezésre állási kötelezettsége alól. Így a keresőképtelenség, a felmentési idő tartamára szabadság nem adható ki. Viszont a felmondási időnek azt a részét, amelyben a munkavállaló köteles munkát végezni, akár szabadságon is töltheti (pl. munkavállalói felmondás esetén a teljes felmondási idő, munkáltatói felmondás esetén legfeljebb a felmondási idő fele).
A munkáltatók gyakran elkövetik azt a hibát, hogy figyelmen kívül hagyják, miszerint a szabadságot minden esetben a munkaidő-beosztás szerinti egész munkanapra kell kiadni, még akkor is, ha azt órában tartják nyilván. Nincs tehát lehetőség arra, hogy a munkavállaló délelőtt 4 órában munkát végezzen, és délután 4 órában szabadságon legyen.
Ha a szabadságként kiadott munkanapon a munkavállaló mégis dolgozik, mert például a munkáltató kivételes ok miatt módosította a szabadság időpontját, a munkáltatónak ezt azonnal írásban is módosítani szükséges, hiszen a munkaügyi ellenőr a „papíron” szabadságát töltő munkavállalót a munkahelyén munkavégzés közben fogja találni.
És még egy fontos szabály, amivel leginkább a munkavállalóknak érdemes tisztában lenniük. A korábbi szabályozáshoz képest jelentős változás következett be 2012. július 1. napjától a keresőképtelenség, mint szabadságra jogosító, munkában töltött idő tekintetében. Szabadságra ugyanis már csak a naptári évenként 30 napot meg nem haladó keresőképtelenség időtartama jogosít, ami kétféleképpen értelmezhető. A nyelvtani értelmezés szerint a 30 napot akár csak egy nappal meghaladó időtartam egésze nem számít bele a szabadságra jogosító időtartamba. Az általunk is osztott álláspont szerint azonban, a szabadság a keresőképtelenség első 30 napjára abban az esetben is megilleti a munkavállalót, amennyiben a keresőképtelenség ezt a tartamot túllépi, tehát a jogszerzésre alapot nem adó időszak csupán a keresőképtelenség 31. napjával veszi kezdetét. A keresőképtelenségnek egyébként nem kell egybefüggően elérnie a 30 napot, tehát a 31. és minden azt követő olyan nap, amikor a munkavállaló keresőképtelen, már nem jogosít szabadságra.
Ez utóbbi szabályban azonban változás várható. Egy törvényjavaslat szerint 2015. január 1-jétől a keresőképtelenség teljes tartama szabadságra jogosító idő lesz. A fenti jogértelmezési dilemma ezzel megszűnne.
dr. Jónás Tünde